A fájdalom és annak csillapítása – vagy az arra tett kísérlet – végigkíséri az emberiség történetét. Évezredekkel ezelőtt is voltak meglepően hatékony fájdalomcsillapító, avagy bódultságot előidéző módszerek, de hajmeresztő próbálkozásokra is volt példa bőven.
Kezdetben, vagyis évezredekkel ezelőtt a fájdalom csillapítása tulajdonképpen egyenértékű volt a gyógyítással; többre nem nagyon törekedtek, nem is tehették. Bizonyos szempontból a fájdalom csillapítása egyébként életmentő volt, hiszen bár a fájdalomküszöb minden embernél más és más, egy bizonyos fokú kín fölött bele lehet halni.
Már az ókorban is megvoltak a törekvések az emberek kínjainak csökkentésére, a Távol-Keleten például évezredekkel ezelőtt alkalmazták a ma is elismert hatékonyságú akupunktúrás eljárást fizikai fájdalomcsillapításként; illetve tudományos bizonyítékai vannak annak is, hogy a görögök – például – a kábító alkaloida-tartalmú mandragóra kivonatával igyekeztek elérni a páciensek fájdalmának csillapítását.
Az évezredes tapasztalatok nyomán, valamint a kémiai, a biokémiai tudás erősödésével (majd jóval később a gyógyszeripar fejlődésével) fokról fokra lehetővé vált, hogy a fájdalmat és annak minden járulékos hatását kikapcsolják.
Az ópium és a kokain „örök”
A 16. századtól megjelentek a kémiai szerek a fájdalomcsillapításban. Paracelsus ezidőtájt foglalkozott a dietil-éterrel és annak állatokra kifejtett hatásával. Megkezdődtek az intravénás ópiumos „kezelések”. Jóval később ugyan, de a kokaint is alkalmazták. A mákból származó ópium és kokain vegyületei – a morfin, a kodein vagy a már mesterséges és nem addiktív novokain a modern aneszteziológiának is részei.
Illusztráció. (Fot: MTI EPA/SED JAN SABAWOON)
1770 után Lavoisier felfedezte a nitrogén-oxidul (más néven kéjgáz) és az oxigén elegyének hatásosságát. Az 1800-as évek első évtizedeiben már bizonyítást nyert az éter hatása (narkózis), majd felfedezték a kloroformot.
A szabadságharc sebesültjeinek kínjait már tudták valamelyest enyhíteni
Az elő (sikeres) éternarkózist a fogászatban alkalmazták a bostoni kórházban, 1846-ban. Magyarországon 1847 elején ültette át első ízben a módszert gyakorlatban Balassa János sebész – egyes források szerint a kontinensen elsőként. A kloroformot kevéssel később már a szabadságharc sebesültjein is „kipróbálhatták”.
Az érzéstelenítés másik jelentős hazai képviselője Ádám Lajos sebész volt. Az éppen 140 éve született orvos vezette be és terjesztette el itthon a helyi érzéstelenítést. Száznál is több tudományos közleményben ismertette tapasztalatait, amelyeket műtéteken szerzett; de munkásságának jelentőségét mutatja, hogy vezetőségi tagja volt a Nemzetközi Sebésztársaságnak is.
Hamar terjedni kezdtek az altatógázok, Angliában már 1868-ban oxigént és nitrogén-oxidult alkalmaztak palackból. Az intravénás anesztetikumok között az első a hexobarbiton és a thiopenton volt, ezeket az 1930-as években kezdték alkalmazni a klinikákon.
A halotán volt az első úgynevezett párolgó inhalációs szer, ez az 1950-es években került használatba, eztután alkalmazni kezdték az isoflurant (80-as évek), majd a sevoflurant (90-es évek). A napjainkban igen elterjedt intravénás szer, a propofol 1986-ban lett bejegyezve.
Budapest, 1959. április 7.
Légcső-tubuson végzett körlégzéses kéjgáz és oxigén keverékkel, mesterséges belélegeztetéssel altatják a műtét alatt a beteget az új táskaaltatógéppel a Korányi kórházban. A táskaaltatógépet dr. Pfahler Pál orvos szerkesztette, a prototípust Koncz István kisiparos készítette, a készülék inga és körlégzéses rendszerben, maszkon és légcsőrendszeren át egyaránt használható altatásra.
MTI Fotó: Friedmann Endre
A mai ember számára hátborzongató
Sokáig hitték, hogy az elégetett veszett kutya hamva olajjal elegyítve hatékony fogfájás ellen, de ajánlottak e célból a szamártejet, vagy (belsőleg) a halott ember fogainak porát.
Valamivel biztosabb lábakon állt az 1715-ben napvilágot látott értekezés a sebészeti műtéttanról, Joseph Charriere francia orvos „tollából”. A Treatise of the Operations of Surgery címet viselő mű nem is olyan régen került elő.
A könyvből kiderül, hogy a korabeli betegek kezelésekor elég nagy teret hagytak a véletleneknek a szakemberek, ugyanakkor számos olyan körülményt is számba vettek, amiket ma már nem feltétlenül – vagy azért, mert az égvilágon semmi köze a beteg állapotához, vagy mert a modern korban már nincs jelentősége.
Így például a 18. század eleji orvosok szerint a műtéti eljárásokra a legjobb évszak a tavasz volt, amikor a vér felhevül, vagy az ősz, amikor viszont lecsillapodik. A téli hideg azonban egyenesen ellenjavallott: olyankor a végtagok elgémberednek, s a vér nem rendelkezik azzal az életerővel, amely a szervezet felpezsdítéséhez szükséges.
Görbe kés, fadarab a fogak közé
A könyv egyik fejezetének ábrái a végtag-amputáció elvégzésére kínálnak útmutatást. A szerző szerint a lábamputációt gyorsan kell elvégezni, mégpedig egy görbe késsel. A csontot gyorsan simára kell csiszolni, a csonkot pedig a megmaradó bőrrel be kell fedni. Ami a pácienst illeti, az auktor javaslata szerint egy fadarabra érdemes ráharapnia, hogy csökkentse kínjait.
Amennyiben a sebesülés során csupán az izom érintett, kezelésére brandy és bor javallott (jegyezzük meg: egy 2007-es kutatás bebizonyította, hogy a bor megsemmisíti a szájüreg és garat kórokozóit). Ha viszont az ideg is érintett, cukoroldattal, kámforolajjal és mirhával célszerű kezelni a sebet – szólt az instrukció.
A fentiek tükrében talán érthető, hogy a betegek abban a korban csak végszükség esetén – kibírhatatlan fájdalom vagy gyilkos kór miatt – vállalkoztak a műtétekre.
