A kávéház jobb, mint otthon – tartotta az 1890-es évekből a mondás. Ez talán túlzás, de amíg a lakások, a magánélet érinthetetlenségét őrizték, addig a kávéházak voltak a szellemi eszmecserék fórumai a polgári középosztály számára. A Közép-Európában egyedülálló kávéházi kultúra végét a szocialista rendszer jelentette.
Budapest a századfordulón már a kávéházak fővárosának számított. A Millennium évében több mint 500 kávéházból 90 a Kis- és Nagykörúton, 80 a három nagy sugárúton (Andrássy út, Kossuth Lajos utca–Rákóczi út, Üllői út), 60 pedig a Terézváros és az Erzsébetváros fontosabb utcáiban (Király, Nagymező, Dob és Dohány utca) volt.
A magyarországi kávéházak azt jelentették idehaza, mint az irodalmi szalonok Párizsban. Az írók és művészek itt találkoztak, itt beszélték meg az irodalmi terveket, és vállalkozásokat intéztek. A kávéházak a szerkesztőségek napi munkahelye is volt. Sok örökbecsű mű született a pesti kávéházak atmoszférájában.
Az Abbázia kávéház volt a művészek otthona. Zala György, Strobl Alajos, Márk Tivadar, Pólya Tibor, Magyar Mannheimer Gusztáv, Csók István, Lechner Ödön kedvelt törzshelye volt, majd egy napon átköltöztek a később általuk legendássá lett Japán kávéházba. A Centrál kávéházból indult el a Nyugat, és 1920-tól ide tért vissza a New York kávéházból.
A Szinyei Merse Társaság a Japán teraszán. Baloldalt az ősz mester: Szinyei Merse Pál festőművész (Fotó: MTI/Reprodukció)
A magyar kávéházak romantikus hőskora egyúttal a magyar irodalom és művészi élet romantikus korszaka is volt, és ezért is van igen szoros kapcsolat a kávéházak és az irodalom között Magyarországon.
A közép-európai kávéházak világáról az a kép rögzült már a kortársak tudatában is, hogy ez azonos az értelmiség, kivált a művészértelmiség társas életével.
A törzsközönsége azonban korántsem írókból, művészekből tevődött össze. Polgári közönség nélkül nem tudták volna fenntartani magukat. A kávéházak az erősödő polgárság társas érintkezésének a helyszínei voltak.
Nagy előnye a kávéháznak – az otthoni vendégeskedés illemszabályaival ellentétben –, hogy a beszélgetés kezdeményezését és abbahagyását illetően a felek gyakorlatilag teljesen szabadok: az alkalmi vagy állandó beszélgetőtársakat a sértődés veszélye nélkül, bármikor büntetlenül ott lehet hagyni.
Régi felvétel a budapesti New York kávéházról (Fotó: MTI/Reprodukció)
A kávéházak számos szórakozási lehetőséget is biztosítottak. Biliárd nélkül a kávéház jogilag sem létezhetett, úgy a vendégei számára korlátozás nélkül hozzáférhető sajtótermékek nélkül sem számított igazinak.
A kávéházak sikere abban is rejlett, hogy a közönség ingyen hozzáférhetett számos újsághoz, folyóirathoz. A bécsi Café Central az 1913-as katalógus tanúsága szerint 251 sajtótermékre fizetett elő. A pesti kávéházak ezzel nem tudtak vetekedni, de a napilapok többsége mindenhol elérhető volt.
A fontos emberek még a telefonhívásaikat is a kávéházba kérhették, hiszen az egyes asztaloknál megoldott volt a telefonálás lehetősége.
Versenytársat kaptak a kávéházak
Az 1920-as évek elején sorra zártak be a kávéházak, bankokká, üzletekké alakították át őket, és csak a forgalmasabb helyen lévők maradtak meg.
Amennyiben a századfordulót a kávéházi kultúra aranykorának nevezzük, akkor a 1920-30-as évek korszaka joggal pályázhat az ezüstkorra – mondta egy interjúban Zeke Gyula kávéháztörténész. A századfordulóhoz képest viszont sokszínűbb és változatosabb lett a kínálat. Megmaradtak a nagy kávéházak, de számos új intézmény jelent meg.
Kávézó terasza a Duna-korzón 1920-as, 1930-as évek környékén (Fotó: MTI/Haár Ferenc)
A kispolgárok, munkások kiszolgálására megjelentek a kávémérések. A cukrászdák is sok esetben kávéházi jelleget mutattak, ahol lehetett olvasni, dohányozni, újságot olvasni. Említésre méltó a Krisztina körúti Auguszt cukrászda, ahol Márai Sándor is sok időt töltött.
A patinás Auguszt cukrászda beltere (Fotó: MTI/Magyar Képszolgálat: Dorn P)
Megjelentek a tejívók is, ezek közül a legismertebb a ferencvárosi Pápa tejívó, amelynek újságkínálata vetekedett a kávéházakéval.
Az éttermek egy része is adott arra, hogy kávéházi módon lehessen bennük fogyasztani, és kávékínálatuk is legalább olyan széles volt, mint a nagyobb intézményeké.
Az 1920-as években megjelentek az este szórakozóhelyként, nappal kávézóként működő bárok, mulatók, amelyek a polgári közönség szórakozásának fontos helyszínei voltak.
Az olasz kávékultúra az 1930-as években az eszpresszókávé főzésére kifejlesztett gépekkel együtt érkezett Magyarországra. A legújabb technológia a megváltozott életvitelnek megfelelő üzlettípust hozott magával, tovább színesítve a kínálatot. Az eszpresszók gyökerei a régi pesti kávéházakból eredtek, de a két intézmény nem különült el élesen. Több olyan üzletet találunk, amely egyszerre kávéház és eszpresszó is volt egyben.
A Vigadó utcai Quick sikere nyomán az 1930-as évek végétől sorra nyíltak az ilyen üzletek, mivel kisebb befektetést igényeltek, fenntartásuk olcsóbb volt, így jövedelmezőbbnek is bizonyultak a kávéházaknál.
Az 1943-as telefonkönyv 129 kávéház, 36 kávémérés és 27 eszpresszó nevét tartalmazza, de utóbbiak száma ennek legalább a duplája volt.
A korszakot összefoglalva elmondható, ahogy kezdtek megszűnni a művészkávéházak, a megmaradók egyre inkább mulató jellegűvé váltak.
A letűnt úri világ szimbólumai
A Savoy kávéház is a kávéházi kultúra központja volt (Fotó: MTI/Magyar Képszolgálat: Fried János, 1948)
A kávéházak zöme a világháborút követően kinyitott, de az 1948 után bekövetkező államosítások véget vetettek egy százéves kultúrának.
A Dunakorzó kávéház terasza a Molotov téren (Fotó: MTI Fotó/Magyar Képszolgálat: Valner, 1948)
1949-ben a New York kávéházat egy időre bezárták, és a Sportszerkereskedelmi Nemzeti Vállalat nagykereskedelmi raktáraként funkcionált, a Centrál pedig a Paprikaközpont Nemzeti Vállalat tulajdonába került.
Vendégek a hetven éves New York-palotában működő Hungária Kávéházban (Fotó: MTI Fotó: Fényes Tamás, 1964)
A kávézás iránti igényt az állami intézményhálózat elégítette ki, éttermek, cukrászdák és presszók. Utóbbiak a szocializmus évei alatt, ha lefokozott állapotban is, de valamit átmentettek a kávés vendéglátás otthonosságot, közéletet adó funkciójából.
A Csemege élelmiszer-áruházban is kialakítottak egy eszpresszópultot a vásárlóknak (Fotó: MTI/Gere László, 1957)
A presszók olcsón mérték a feketét, de mivel a kávé az államszocializmus éveiben egyfajta luxuscikknek is számított, minősége kívánnivalót hagyott maga után.
Érdeklődők az Omnia kávékeverék kostolóján, az Abbázia Kávéház eszpresszójában. (MTI/Kácsor László, 1968)
A hatvanas évek elejétől a presszók forgalma fokozatosan csökkent, egyre több kávéfőzőt helyeztek működésbe az irodákban. A bolti értékesítés sokszorosára emelkedett, és az emberek már inkább otthon főzték a feketét.
Vendégek ülnek a pesti Broadway egyik kávézójának teraszán a Terézvárosban (Fotó: MTI/Fényes Gábor, 1989)
A rendszerváltozás után leáldozott a presszók kora is, helyüket sörözők, kocsmák vették át, viszont a hazai kávékultúra lassan, de újra virágázásnak indult. Felújították a Centrál kávéházat, régi pompájában ragyog a New York kávéház, amely 2011-ben először nyerte el a Világ Legszebb Kávéháza címet.
A képekre kattintva az MTVA Sajtó- és Fotóarchívum oldalán is elérhetők a fotók, további információkkal és a tartalomhoz kötődő kreatív funkciókkal.
